Téged is elszomorít, amikor egy idős néni remegő kézzel számolgatja az aprót a pénztárnál?
Mindannyiunknak van egy „Marika nénije” vagy „Józsi bácsija” az utcában, akik tisztességgel ledolgoztak 40-50 évet, most mégis magukra maradtak. Látjuk rajtuk a néma kétségbeesést, amikor télen alig merik bekapcsolni a fűtést. Bár ritkán panaszkodnak a szégyen miatt, jogosan merül fel a kérdés, miért jelenti nálunk az öregkor a magányt és a szegénységet?
Miért van az, hogy amíg tőlünk nyugatabbra a nyugdíjasok utaznak, addig a mieinknek választaniuk kell a gyógyszer és a meleg étel között?
A KSH adatai szerint drámaian romlott a nyugdíjak vásárlóereje az átlagbérekhez képest. Míg 2008-ban az átlagnyugdíj az átlagbér közel 70%-át érte, addig 2024-re ez az arány 55% alá zuhant. Ez azt jelenti, hogy a nyugdíjasok életszínvonala folyamatosan szakad le az aktív dolgozókétól.
Az elmúlt években megháromszorozódott a szegénységben élő nyugdíjasok száma. Míg 2010 körül néhány tízezer idős élt a létminimum alatt, ma már több mint 500 000 nyugdíjas él olyan jövedelemből, ami nem éri el a szegénységi küszöböt.
Az állami idősotthoni férőhelyekre való várakozási idő országosan átlagosan 2-3 év, de Pest megyében több is lehet. Jelenleg több mint 30 000 idős ember van várólistán, akiknek azonnali segítségre lenne szükségük. A magánellátás eközben megfizethetetlen.
Ez a helyzet nem a családok hibája, hanem az állami gondoskodás teljes csődje, hiszen a szociális háló mára elszakadt, a segítségnyújtás pedig vagy megfizethetetlen, vagy elérhetetlen. Az állam kivonult az idősgondozásból, mindent a túlterhelt családokra hárítva, miközben hiába emelik a nyugdíjakat papíron, az a boltban már rég elértéktelenedett.
A kormány cserben hagyta azokat, akik felépítették az országot.