Ma ünnepeljük a magyar kultúra napját. Január 22-e azért különleges, mert Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnuszt. A magyar kultúra a nyelvünkben, a zenénkben, a könyveinkben, a színházainkban, a filmjeinkben, a közösségeinkben – bennünk él. Összeköt, megtart, és akkor is erőt ad, amikor a mindennapok nehezek. Most nehezek.

A magyar kulturális élet szereplői ma sokszor bizonytalan és kiszámíthatatlan környezetben dolgoznak. Sok helyen a forráshiány miatt egyik évről a másikra, pályázatról pályázatra kell tervezni, miközben a támogatások késnek, aránytalanok, vagy elmaradnak.

Különösen sérülékeny a független szféra: műhelyek és társulatok szűnnek meg, vagy a megszűnés szélére sodródnak. A terhek közben nőnek, a bérek pedig sok esetben nem követik a felelősséget és a szakmai tudást. Az intézményi bizonytalanság és a leépítések rontják a hozzáférést: kevesebb a program, szűkülnek a kulturális terek, és mindez a közönség számára is érezhető. Mindezt súlyosbítja, hogy sérül az autonómia és sok esetben a szakmaiság, pedig a kultúra szabadsága nem díszlet, hanem a minőség és a hitelesség feltétele.

A kultúránkat megbecsülni és szolgálni kell.

Olyan kultúrpolitikára van szükség, amely többéves, tervezhető finanszírozást ad, átlátható és szakmai döntéseket garantál, megvédi a független alkotókat és intézményeket, érdemi bérrendezést és kiszámítható életpályát kínál a kulturális dolgozóknak, és eljuttatja a kultúrát minden településre, minden korosztályhoz.

A kultúra a nemzet mindennapi levegője. Köszönjük mindazoknak, akik a körülmények ellenére is működtetik, és akik elhivatottságból dolgoznak benne.