A TISZA közösségében gyakran merül fel a kérdés: hogyan lehetséges, hogy értelmes emberek is vakon ismétlik a kormánypropagandát? Miért van az, hogy sokan a legkiszolgáltatottabb helyzetben is ragaszkodnak a hatalom narratíváihoz?

Ezekre a kérdésekre adott választ közösségi oldalán Bódis Kriszta, a TISZA társadalompolitikai szakértője.

Mostani írásában a mindennapi pszichológia eszközeivel mutatja meg, hogyan válik a kikényszerített engedelmesség idővel belső hűséggé – és miért olyan nehéz szembenézni a saját tévedéseinkkel.

“Gyakran teszitek fel a kérdést, “de hát a kormány oldalon is vannak értelmes emberek, tényleg elhiszik a sok hazugságot, a saját propagandájukat?” Vagy: “miért pont a legkiszolgáltatottabb emberek hajlamosak elhinni a propaganda állításait”.

A pszichológia ismeri erre a magyarázatot, de ez a jelenség minden emberre áll, világnézettől és pártpreferenciától függetlenül, ugyanakkor a kormány propaganda politikája fokozottan épít erre:

Sok kormánypárti politikus, állami intézményvezető vagy médiaszereplő olyan állításokat kell, hogy képviseljen, amelyek ellentmondhatnak a saját tapasztalataiknak vagy akár régebbi nézeteiknek.

Sok szereplő pontosan tudja, hogy a kép egyszerűsített vagy torzított, de „kényszerből” mégis hangoztatja. A kényszer itt az egzisztenciális függőség, azt kell mondani, amit a vezetőség mond.

A magas rangú politikusok vagy állami pozícióban lévők esetében van erős külső indok: hatalom, fizetés, pozíció, így nincs szükség belső hiedelem-változásra, ők gyakran cinikusan kezelik a saját szavaikat.

De az „átlagos szavazó” vagy kisebb beosztású hivatalnok sokszor kevés közvetlen hasznot kap azért, ha ismétli a propagandát. És mivel az emberek feszültséget élnek át, ha a gondolataik, hiedelmeik, értékeik és a viselkedésük vagy döntéseik nincsenek összhangban egymással, igyekszik valamilyen módon csökkenteni ezt a feszültséget ( rossz érzést). Ha a környezetedben mindenki a kormány narratíváját ismétli, nehéz szembemenni vele – akkor is, ha nem értesz egyet. Ha nem mondod ki a véleményed az belül feszültséget okoz neked, és mivel nincs semmi megerősítés, hogy mégis kimondd, amit gondolsz, bizony sokan lassacskán belsőleg változtatja meg a véleményüket, hitüket, hogy összhangban legyen a közösségi elvárással.

Mondok egy egyszerű, konkrét példát:

2010 előtt Orbán Viktor és a Fidesz nagyon EU-párti volt, Brüsszelt a magyar érdekek szövetségesének tekintette.

2010 után fokozatosan kialakult a „Brüsszel az ellenség” narratíva. A régi szavazók és politikusok egy része pontosan emlékezhetett erre az ellentmondásra, és amikor ez lett a “mondás” , akkor a belső feszültség csökkentésére sokan átalakították a saját narratívájukat: „Valójában mindig is kritikusak voltunk az EU-val, csak most jött el az igazság pillanata.”

Ez tipikus példája annak, hogyan működik a kikényszerített engedelmesség: először kényszerből mondasz valamit, majd belsővé válik, hogy csökkentsd a belső feszültséget. Tehát a központi narratíva ismétlése gyakran nem spontán meggyőződésből, hanem külső kényszerből indul, és sajnos az ellentmondásokból fakadó feszültség miatt sok ember végül tényleg elkezdi hinni azt, amit mond.

Mert ha valaki 10–15 éve következetesen a Fideszre szavaz, akkor iszonyú nagy belső feszültséget okozna egyszer csak azt mondani: „Tévedtem.”

Ezért vannak az alábbi önigazolások: „Orbán nem tökéletes, de legalább megvéd minket” – vagy: „A többiek még rosszabbak lennének.” Így a feszültség megszűnik anélkül, hogy az alaplojalitást meg kellene kérdőjelezni.

Tehát: Egy Fidesz-szavazó tényleg elhiszi, amit a propaganda mond, mert így csökkenti az ellentmondást a “saját véleménye” a döntései és a valóság között. Ahogy pedig minden ember, ha tisztelettel, biztonságos módon, kis lépésekben ismer meg más ( adott esetben ellenkező) olvasatát a világnak , akkor lehetővé válik, hogy ne érezze magát ostobának vagy árulónak, ha elgondolkodik és változtat a véleményén.”