Ma azokra emlékezünk, akiket a kirekesztés, a gyűlölet és az állami erőszak fosztott meg az életüktől. Olyan életekre, amelyek egyik napról a másikra váltak kiszolgáltatottá: szomszédokéra, családokéra, idősekére és fiatalokéra. Olyan emberekére, akiknek előbb a jogaikat vették el, aztán az otthonukat, végül az életüket.

Január 27. – a holokauszt nemzetközi emléknapja. 1945-ben ezen a napon szabadult fel Auschwitz–Birkenau koncentrációs tábora, a náci megsemmisítő rendszer egyik legfőbb szimbóluma.

A holokauszt szavakkal kezdődött. Megkülönböztetéssel. Azzal, hogy embereket kevesebbnek tartottak másoknál. És azzal folytatódott, hogy túl sokan maradtak csendben.

Emlékezünk azokra is, akikről sokáig még beszélni sem akartak: a roma áldozatokra, akiket ugyanúgy megbélyegeztek, elhurcoltak és meggyilkoltak. Fontos ma is kimondanunk: a kirekesztésnek nincs „elfogadható” formája.

A holokausztnak mintegy hatmillió zsidó áldozata volt. Köztük több mint félmillió magyar állampolgár, és közel másfél millió gyermek, akiknek esélyük sem volt megélni a felnőttkort.

Az emlékezés felelősség. Annak a felelőssége, hogy soha ne nézzünk félre, amikor embereket csoportként bélyegeznek meg — és hogy soha többé ne lehessen természetes az, ami egyszer már tragédiához vezetett.

Emlékezünk. Nem felejtünk.